Sámánok, táltosok, révedezők, bűbájosok... Ki gondolná, hogy meséik, hagyományaik behálózzák az egész földet, sőt mesealakjaik – Jung szerint – kollektív tudattalanunk archetípusai.
De kik is azok a sámánok? Felületes tudással rávághatnánk, indián varázslók. Pedig a sámánizmus gyökerei százezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza, egészen Ázsiába. De Japánban, Kínában, Tibetben, Észak- és Dél-Amerikában, sőt Ausztráliában és Indonéziában is fellelhetők.
A kereszténység előtt a magyar nép hitvilágát is a sámánizmus határozta meg, gondoljunk csak az István a király nagy jelenetére, ahol Deák Bill Gyula sámán szerepében üdvözli Nap anyát, Föld anyát, Hold anyát.
Diószegi Vilmos néprajzkutató a sámánokat többek között Szibériában kutatta, az ő feljegyzéseiből való az alábbi idézet:
„A jurta közepén szabad tűz ég, füstje a tető nyílásán tódul ki a magasba. Mellette, földre terített, szakadozott nemeztakarón, maga alá húzott lábakkal, idős férfi üldögél. (...) Kölcsönösen megnézzük egymást, miközben kezet fogunk. Ez hát Hadi sámán, aki miatt Hada-ajlba jöttem.
Jellegzetes közép-ázsiai fejforma, gyér, hegyes szakáll, ritkás bajusz, mongolredős szemhéj (vagyis mintha hiányoznék a szem felső héja), és ami feltűnő: nem fekete, hanem szürke szem. Dzsingisz kán családjának híres szürke szeme fürkészi most arcom. Melléje telepszem a megviselt szőnyegre. Szemem végigfut a jurta belsején. A berendezés élesen két részre oszlik. Jobboldalt hosszú, magas deszkaállvány, tele konyhaedényekkel: szokatlan, nyúlánk nyakú üvegflaskák, kínaias csészék. Baloldalt hosszú, keskeny ládák, fémrátétesek vagy festett mintájúak. Az ajtónyílással szemben a már nem ismeretlen, feltűnően keskeny, négylábú dikó, a gazda hálóhelye.
Jól körül se tekinthetek, előkerül egy arhis-üveg meg egy kis fatálka, az ősi burját „pohár”. Gazdánk tölt bele, majd felém nyújtja. De nem önt ki néhány cseppet a földre, és nem is kortyol belé. Úgy látszik, teljesen idegen, a szokásokat nem ismerő – azt tán le is néző – idegennek vél.
Én azonban egy kortynyit a földre löttyintek, csak azután iszom.
Majd kapom az üveget, s mintha gazda volnék, hintek a földre, bele is kortyolok, úgy adom kezébe. Azt is rávágom: Ukti!
Az öregember arcán egy redő meg nem rebben, amíg ezt művelem. De amikor visszakapja a fatálkát, az italból előbb a tűzbe, majd maga mellé a földre önt, végre az egészet felloccsantja a füstnyílás felé. Közben félhangosan érthetetlen szavakat mormol. Nem tart már idegennek, aki előtt titkolni kell az ősi szokásokat, hisz szemem láttára áldoz a tűz, a föld meg a levegő szellemeinek. Lassan belemelegszünk a beszélgetésbe.
Elmondom, hogy a burjátok régi szokásainak megismerése végett jöttem, szeretnék sok mindent lefényképezni, feljegyezni, mert hamarosan mindez elpusztul, hisz a fiatalság ma már csak nevet ezeken. Beszélek Batu kánról, akinek lovasai Magyarországot végignyargalászták, sőt elkérkedek azzal is, hogy nálunk is éltek valamikor sámánok. Itt persze nem azt mondják, sámán, hanem azt, hogy: bő. S az én öreg burjátom igen tudós ábrázattal bólogat ahhoz, hogy az ő bő szavuk a mi nyelvünkben is megmaradt bű alakban, a bű-bájos, bűvös-bájos kifejezésben, amit eredetileg olyanra mondhattak, aki bűvölni-bájolni, varázsolni tudott. (...)
Hajnalban arra riadtam, hogy a vállam rázzák. A sámán állt előttem, jobbjában fejsze. A szemével intett: kövessem. Fényképezőgéppel indultam utána, egy közeli nyírfaliget felé. Mire a felkelő nap sugarai megcsillantak a szomorú nyírfák levelein, ki is vágott egy jó karvastagságú, fehér törzset. Szó nélkül fordultunk vissza. Otthon egy fatönkön kettéhasította, s faragni kezdte. Csattogott fényképezőgépem: megörökítettem a faragás minden mozzanatát. Lassan már kialakult a forma: a pózna végét pata alakúvá faragta. – Hiszen ezt ismerem! Tucatjával fényképeztem a leningrádi múzeumban az ilyen tárgyakat: a burját sámánok „vesszőparipáit”. Ezeken a lóbotokon repül a sámán lelke révülése idején a szellemek birodalmába. Amikor elkészült a két bot, felém nyújtotta:
– Nesze, fiam, neked csináltam...”
Ma is vannak „gyakorló” sámánok
A sámán vagy táltos szót mai értelmében arra mondják, aki transzban, vagyis aki megváltozott tudatállapotában, „révülésében” (ez a rév, átkelés szóból származik) is ura tud maradni önmagának. A sámán feladata a jóslás, érintkezés az alsó és felső világgal, a gyógyítás, valamint a közösség szellemi útmutatása, vezetése. A hagyományok, mesék, versek őrzője és tovább adója.
A sámánizmus részben a totemizmusból és az animizmusból ered, melyeknek lényege, hogy minden élőnek és élettelennek lelke van, egy fának ugyanúgy, mint egy virágnak, a virágnak ugyanúgy, mint a sziklának, a hegynek. Illetve, hogy ősükként valamilyen állatot tiszteltek (pl. turulmadár, csodaszarvas, stb.)
Forrás: Szerző: Összeállította: Szerémi Bora
